A politikai rezsim megbuktatása utáni, forradalmi lelkesedésben telt években, az új hatalmi struktúra kiépítése, a demokratikus intézményrenszer megtanulása jelentette a legfontosabb feladatokat. Az építészet, és az építészek egyfajta mellőzött helyzetben voltak. A forradalmi folyamatok dicsőségében az új felálló rendszer felé nagy reményekkel tekintő építészek keserű csalodással vették tudomásul, hogy nem kerültegy a figyelem központjába, a várt nagy változások elmaradtak. Azok számára, akik az 1960-as években felvirágzott gazdasági csoportokkal a különféle turisztikai, ingatlanberuházásokban vettek részt, a háttérbeszorulás évei voltak. A többieknek a nyugodt tervezői tevékenységhez, kis építészirodákhoz való visszatérést jelentette, szerény megrendelésekkel, a hatóságok, a kivitelezők és a megrendelők elvárásainak való megfelelés kényszerével. A frissen végzettek vagy megpróbáltak saját maguk boldogulni, de főleg meglévő irodákba olvadtak be, illetve aktívan részt vállaltak a politikai, forradalmi folyamatokban. Újból jelentős szerepet kapnak az elméleti munkásságok, az építészek autenticitásának, egyediségének érdekében végzett kutatások, keresések. Egyre jelentősebb szerep jut a különféle múltbeli irányzatok formalista újjáéledésének, a modernizmusnak, a historicizmusnak, a vernakuláris építészetnek, miközben az 1950-es évektől jellemző kísérletező attitűd háttérbeszorult. A történelmi stílusokra való hivatkozásban komoly különbség mutatkozozz az ország két építészeti iskolája között. Míg Lisszabonhoz a historizáló, klasszicizáló gondolatok térnyerése köthető, a mindig is progresszívebb Portóhoz a XX. századi modernizmus eszméi. A közvetlen a forradalom utáni időszakban működésüket felfüggesztő portói és lisszaboni építész iskola 1976-ban újra megnyitotta kapuit, és 1979-ben, az Arquitectura magazin is újból kiadásra került az átmeneti állapot után. Az 1980-as évek jellemző tendenciái szintén az 1970-es évek végében gyökereztek. Lisszabonban a kahn-i monumentalizmus újbóli megjelenése, a nagy létszámú, a volt gyarmatokról érkező emigráns, illegális bevándorlók szükség-építkezéseinek banalitása, a városi kiccs, a pop-kultúra építészeti megjelenése, a klasszicizmus visszatérése volt jellemző. Északon, a portói iskolához erősen kötödő építésztársadalom Álvaro Siza körül sűrűsödött, aki a nemzetközi építészet egyik fontos figurájává kezdett válni. Köszönhetően Siza ismertségének, és elfogadottságának, illetve a SAAL program portói megvalósult haladó gondolatú terveihez, az itteni építészet ellentétes irányba haladt Európával, ahol ezidőtájt az anti-modern stílusok újjáéledése volt jellemző. Az iskola következetesen kitartott a portugál értékek, a XX. századi modern eszmék mellett, és elvetette a historizáló gondolatok feltámasztását.
Lisszabon és Portó ilyen markáns különbsége idővel elenyészővé vált, hiszen a lisszaboni építészek nagy részének számára nyilvánvalóvá vált a historizálás következetlensége. Az ország 1986-os Európai Uniós csatlakozása után jelentős változások történtek. Az építészet társadalmi és politikai elfogadottságának emelkedése mutatkozott meg. Az Portugál Építészek Szövetsége (AAP), mely az 1948-as kongresszus óta szinte nem létezett, újból lendületesen kapcsolódott be a szakmai életbe, elősegítve az építészet fontosságának elismerését. Ennek következtében ugrásszerűen megnőtt az építészeti oktató intézmények és tanulók száma (az 1980 és 2000 közötti időszakban a két iskola és 1500 diák száma 23-ra, illetve 10.000-re emelkedett). Az oktatásban megjelentek a magánintézmények, különböző magán egyetemek. Új építészeti folyóiratok indultak, és egyben a nemzetközi irodalom is elérhetőbbé vált.
Az új felsőfokú oktatási intézmények alapítása, a meglévőek jelentős fejlesztése, melyre a politikai és gazdasági stabilitásnak köszönhető EU-s csatlakozást követően komoly közösségi támogatásokat kaptak, illetve az egyre erősödő magántőke által kezdeményezett beruházások nagy lehetőséget jelentettek az építészeknek, ahol a pályázati rendszer a fiatal, kezdő építészeknek, műtermeknek is esélyt biztosított.
A beruházók egyre inkább felismerték, és alkalmazták az építészetet, mint arculatteremtő, kifejező médiumot, mind a magánbefektetések (Amoreiras bevásárló- és irodaház), mind az állami stabilitást, hatalmat kifejező közberuházásoknál (Belémi Kultúrális Központ, Expo'92 portugál pavilon, Expo'98). Az egyetemek fejlesztéseinél a progresszivitás, technikába vetett bizalom figyelhető meg (Aveiroi, Lisszaboni, Coimbrai, Portói Egyetemek új campusai). A műemlékeket kezelő IPPAR, ENATUR kezdeményezésére országszerte elindult a főleg műemléki épületekben kialakított szálloda lánc kiépítése, melyre igen jelentős építészek kaptak megbízást. Az 1980-as évektől kezdődő nagy építészeti változatosságban ki lehet emelni néhány markánsabb, jellemzőbb irányzatot:
- historizáló, ahol a történelmi építészeti elemek, anyagok, formák kommunikációs jelekként térnek vissza hol klasszicista, hol neo-brutalista megoldásokban (Tomás Taveira, Luís Cunha)
- eklektikus pop-kultúra, a különféle képek, kollázsok groteszk, irónikus alkalmazásával (Manuel Vicente, Manuel Graça Dias)
- az építészet határait kitágító tevékenységek, mint a bútortervezés, díszlettervezés, design
- a neomodern és a kritikai regionalizmusból eredeztethető pragmatikus eklektika (Manuel Taínha, Gonçalo Byrne, Alcino Soutinho)
- radikális modernizmus, a helyszín kontextusában és a feladat léptékében gyökerezve (Fernando Távora, Álvaro Siza, Souto de Moura, Carrilho da Graça)
- egyszerű és hagyományos tipológia alkalmazása (Fernando Távora, Álvaro Siza, Gonçalo Byrne)
- összetett, szabad tipológia, hol absztrakt, hol szimbolikus formában (Carrilho da Graça, Souto de Moura, Manuel Graça Dias) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése