Hamvas Béla: A száz könyv

A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjából helyre lehetne állítani.

Ezúttal nem arról van szó, hogy valaki szórakoztató útikönyvek katalógusát szerkessze meg, vagy hogy időtöltésből a „puszta szigetre” száz kedves szerzőjét magával vigye, hanem arról, hogy olyan műveket gyűjtsön össze, amelyeknek fordítása minden nyelven már régen meg kellett volna, hogy legyen. E száz mű közül az egyiknek legalább mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie, hogy az ember, ha nem is többet, elalvás előtt egyetlen szót elolvasson, és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.

A száz könyvön nem szabad száz kötetet érteni. Ez a helyzet sok furcsaságot idézne. Goethéből ki kellene hagyni Eckermannt, vagy a költeményeket, Dosztojevszkijből és Tolsztojból egy mű kivételével minden egyebet, a kétkötetes Platónból az egyiket. A száz könyv száz életművet jelent, száz oeuvre-t, száz szerző művének javát. Ahol csak egyetlen könyvről van szó, mint Rabelais-nél vagy Danténál, alkudni nem lehet. A modern szerzők azonban sokkönyvűek; náluk a könyvek címe vita tárgya, száma nyílt kérdés.

Az egyéni ízlés a katalóguson változtatni fog tízet, talán húszat, esetleg harmincat. Az eltéréseket támadni és védeni lehet. Ötven műben feltétlenül mindannyian meg fogunk egyezni; esetleg hatvanban, kedvező esetben nyolcvanban. Minden valószínűség szerint a legfontosabb nyolcvanban.

INDIA

1. A Rigvéda himnuszai

A Rigvéda himnuszai nem közönséges dalok, hanem a világegyetem harmóniájának kultikus énekei. Az őskorban minden nép ismerte a zene, a költői mérték rejtélyes összhangjait, amelyeknek mágikus hatásuk volt: az emberi lélekben, a közösségben, az államban, a világegyetemben harmóniát teremtettek. A megbontott rendet a himnuszok állították helyre. Ha Egyiptomban vagy Mexikóban a felkelő és lenyugvó naphoz himnuszt énekeltek, a nap harmonikus-szabályos-törvényszerű rendjét kívánták a földi életre is alkalmazni. Mondják, hogy Orpheusz dalaira a halak kidugták fejüket a vízből: mert a dal az emberi és állati világ között is összhangot teremt. Az emberek között az egyetemes testvériséget valósítja meg, az elemek között az örök rendet, az emberi lélekben a tiszta és szép életet.

Az őskori himnuszok közül a Rigvéda énekei a legszebbek.

2. Az Upanisadok

Ha nem száz, de ha három könyvet lehetne csak megmenteni, az Upanisadoknak közöttük kellene lenni. Az Upanisadok (titkos tanítások) azt mondják, hogy a tapasztalati anyagi természet második valóság. Az első valóság, a tulajdonképpeni és igazi valóság a láthatatlan és a szellemi. Az anyagi természet csak az örök halhatatlan lélek (átman) káprázata (májá), és független, önálló léte nincs. Ezt a döntő nagy tudást az ember önmagától nem ismerhette volna meg, sohasem láthatta volna be, hogy ami látszat szerint körülveszi és életét meghatározza, az nem is valóság. Az Upanisadokat maga a legfőbb szellemisten, Brahman nyilatkoztatta ki az idők elején az őskor nagy bölcseinek. Ezeknek a kinyilatkoztatásoknak gyűjteménye az Upanisadok.

Szépségben és nagyságban az Upanisadokhoz egyetlen írott emberi mű sem hasonlítható. Az első szemelvényes magyar kiadás most készül. Az angol Max Müller-féle fordításban sok a félre-értés; kisebb, főként hinduktól származó fordítások jobbak. A német Deussen-fordítás szürke.*

3. Szánkhja-karíka

Csodálatos könyv. A borotvaéles értelem és a csaknem vakmerő képzelet és intuíció összhangjából tökéletes metafizikai világmagyarázat alakul. A szánkhja rokon a júdeai Kabalával, Püthagorasz számelméletével és a kínai Ji king számokra épített misztikus filozófiájával.

Jó angol fordításokból ismerhető meg.

4. Patandzsali: Jóga-szútra

A jóga az ős-világszellemmel való egyesülés módszere. Sokféle jóga van: az egészség (hatha), a tevékenység (karma), az önfeláldozás (bhakti) jógája. Mindegyik az Istenséggel való azonosulás egy-egy lehetősége. Valamennyi jóga alapja és koronája az úgynevezett rádzsa-jóga (királyi jóga). Ezt írta meg Patandzsali, a nagy őskori bölcs. A művet, ahogy Patandzsali reánk hagyta, beavatatlan ember nem is érti, és nem tudja használni. A szútrák legtöbbnyire rövid jelszerű mondatok, vagy csak szavak. Patandzsali műve csak megfelelő kommentárral használható. A kommentárok száma beláthatatlan. Arra a kérdésre pedig, hogy közöttük melyik a legjobb, a válasz: a modern ember használjon két kommentárt, egy őskori hindut, és egy modern európait. A mű nehézsé-geit csak így fogja tudni eredményesen legyőzni.

A fordítások közül a legjobbak az angolok és a német J. Haveré.

5. Mahábhárata

Ez a hinduk hőskölteménye a Bháraták nagy nemzetségéről, amelyben elbűvölő mesék, elragadó költői részek, nagyszabású metafizikai gondolatok, álmok, szenvedések, csodák, istenek, démonok, emberek úgy kavarognak együtt, mint a Teremtő szellemében a teremtés pillanatában. A Mahá-bháratából a világnak egyetlen színe, hangja, formája sem hiányzik. Ha a világ nem egyéb, mint az örök lélek (átman) kivetítése, akkor a Mahábhárata nem egyéb, mint a kivetített világ összefoglalása. Itt mindenki megtalálja a magáét: a gyermek az elbeszélésekben, a szerelmes a bűbájos dalokban, a gondolkozó a Bhagavad-gítában, a föld legszebb filozófiai költeményében.

Több igen jó Mahábhárata-fordításunk van, mert a költeményt rosszul fordítani lehetetlen. A Bhagavad-gítát legalább ötszázan ültették át, és többezer kommentárja van.

6. Manu törvénykönyve

Aki a dolgokhoz nem ért, az Manu törvénykönyvének a száz legjobb mű közé való felvétele ellen tiltakozni fog. Aki azonban tudja, hogy alig van mű, amelyből az őskor levegőjét olyan tisztán és közvetlenül lehetne szívni, az a választást helyeselni fogja. Manu nem olyan törvénykönyvet írt, mint amilyen ma a Jogszabályok gyűjteménye és a Döntvénytár visszataszítóan ostoba és életellenesen mesterkélt művei. A törvénykönyveknek tulajdonképpen remekműveknek kellene lenniük; Stendhal mielőtt írásba fogott, reggelenként a Code Napoléont olvasta, „a szabatos megfogalmazások e csodáját”. Manu is remekmű, de másként. A könyv tele van pszichológiával, szociológiával, pedagógiával, életbölcsességgel, humorral, vízióval, misztikával, metafizikával, éspedig olyan magas színvonalon, hogy aki mondanivalóját igazán megérti, az egyhuzamban olvassa el, mint Dosztojevszkijt. De a legfontosabb ez: aki Manut olvassa, az visszakerül az ember őseredeti állapotába. A túlvilági szellemeket, az isteneket, a csillagokat, a halakat, a növényeket, a kristályokat ismét testvéreinek érzi.

A könyvnek több jó angol, német és francia fordítása van, de egyik se nagyon hozzáférhető.

7. Buddha beszédei

Mondják, hogy a világtörténet minden embere között Buddha volt a legnagyobb. Eredeti neve Sákjamuni volt, uralkodó király fia, de trónjáról lemondott, haját lenyíratta, csuhát öltött, és az önmegtagadást tanította. Ezért nyerte el a Buddha nevet, amely szó szerint annyit jelent, hogy: tökéletesen felébredett. Buddha abból indul ki, amiből az őskori metafizika: ez a látható világ itt káprázat, és az egyetlen valóság a láthatatlan szellem. Minden szenvedés, minden zavar, minden tévelygés oka ehhez a nem-létező káprázatMhoz való ragaszkodás. Buddha beszédeinek és tanításainak olyan varázsa van, hogy aki csak egyszer és futólag olvasta is, soha el nem felejti, és mindig visszakívánja. Buddha beszédeinek gyűjteménye példa arra, hogy a nagy mondanivaló mindig a legelőkelőbb szépség alakjában jelentkezik.

A beszédek hasonlíthatatlanul legszebb fordítása a német Karl Eugen Neumanné, amely az eredetivel sok helyütt egyenértékű.

8. Sankara: Védánta-kommentár

Ez a könyv a nyugalom és az elmélyedés könyve. Sankara az Upanisadokhoz írta. Ha valaki átható értelmű ember társaságában hosszabb időt óhajt eltölteni úgy, hogy az igazi valóság légkörében kíván otthonos lenni, akkor vegye elő ezt a művet, és foglalkozzék vele néhány hónapig. Az egész világirodalomban nincsen ember, aki az írást anynyira élvezné, mint Sankara. Az írók, különösen az európaiak nagy része, ha ír, vagy írni kénytelen, valósággal szenved. Így az öreg Tolsztoj. De ha nem is szenved, csak kényszerűségből engedi át magát annak az ördöngös állapotnak, ami az írás. Az embernek állandóan az az érzése, hogy szabadulni kíván, és igazán tudna a maga számára jobbat is. Ezt a tapasztalatot merítheti az ember Shakespeare-ből, Joyce-ból éppúgy, mint Baudelaire-ből vagy Szophoklészből. Az emberek általában nem szeretnek írni, az írók a legkevésbé. Ezért az igazán nagyok, mint Kung-ce, vagy Buddha, vagy Hermész Triszmegisztosz, vagy Püthagorasz, vagy Szókratész nem írtak, és az igazán nagyok egy része, mint Hérakleitosz, vagy Lao-ce, igen keveset írtak. Sankara az írás boszorkányos megszállottságát határtalanul élvezi, és az emberrel ezt az állapotot meg is tudja kedveltetni.

EGYIPTOM

9. Pert em heru

Pert em heru annyit jelent, mint kilépés a nappalba. Az egyiptomiak halotti könyve. Tulajdonképpen imák, beszédek, himnuszok gyűjteménye, melyeket a túlvilágon vándorló lélek útjának fontos állomásain mond. Ha valaki igazi, hamisítatlan, tökéletes túlvilág-légkört óhajt megismerni, csak a Pert em herut olvassa. Itt aztán tapasztalni fogja, hogy az igazi valóság a lélek-valóság, s hogy itt minden, de minden a lélek saját fényétől, éberségétől függ.

Három nagy fordítást ismerünk: Lepsius-ét, Naville-ét és Budge-ét. A magyar szemelvényes kiadás most készül.

10. Hermész Triszmegisztosz

Hermész Triszmegisztosz neve alatt néhány görög töredék maradt ránk. Az igazi hermetikus hagyomány azonban ennél több. A leglényegesebb a Tabula smaragdina tíz mondatból álló rejtélye; csupa misztérium a Poimandrész; de még rejtélyesebb a szám-jelrendszer, amelynek megfejtését többen is megkísérelték, a legutóbb Encausse és Abbé Constant.

A hagyomány szerint Hermész Triszmegisztosz megkapta közvetlenül az égi hatalmaktól a világ legnagyobb tudását. Ez a tudás a mágia egy neme volt és az egyiptomi (Toth) szellemi kaszt őrizte. Püthagorasz a tudást áthozta Európába. A hermetikus tudás lényegét még nem ismerjük.

A legjobban használható fordítás G. R. S. Meadé.

KÍNA

11. Su-king

Az őskor a mesét, történetet, mítoszt, filozófiát, morált szereti egyetlen műben élvezni. A tudo-mány eleget bosszankodik rajta, mert nem tudja kiolvasni belőle azt, amit bolond fejjel ténynek tart. Hála Istennek a Su-kingnek a tények iránt kevés érzéke volt, de annál több az igazságok iránt. A gyűjteményt így, ahogy ma ismerjük, állítólag Kung mester gyűjtötte egybe. Ez a könyvön meg is látszik: egyszerű, komoly, és csupa kegyelet. Az ember majdnem azt mondaná: semmi irodalom.

12. Lao-ce

Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Lao-ce a Tao te kinget, nem lenne szükség száz kötetre, csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers az egész: a történetről, a lélekről, a közösségről, a sorsról, az életről, az igazságról szóló minden tudás kvintesszenciája, úgy, hogy a kisgyermek is megérti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A Tao te king minden igazi életről szóló tudás eleje és vége.

13. Kung-ce

Kung mester maga nem írt, csak az őskor nagy műveit gyűjtötte össze és magyarázta. A Lun-jüben levő beszélgetéseket tanítványai írták le. Tulajdonképpen mindig is így kellene lenni. Az ember ne írjon mást, csak Mesterének szavait jegyezze fel: Platón Szókratészét, Jen Hui Kung mesterét. Így lenne rendjén, hogy az ember ne essen kevélységbe, és életét a Mester szolgálatában tudja eltölteni.
A Lun-jü mondatai az igaz lélek megnyilatkozásai. Ez bennük a fontos, az igaz és a mély. Az úgynevezett bölcsességek másodrendűek. Kung mesterben nem a nagy tudást, hanem az igaz szívet csodáljuk.

14. Csuang-ce

Csuang-ce az a sajátságos emberfajta, mint Szókratész, Pál apostol és Nietzsche –, azt mondják róluk, hogy paradox emberek. A paradox bennük az, hogy nem a hamis emberi értékeket, hanem az örök szellemvilág valódi értékeit követik, és az ember önellentmondásait leleplezik. Ez az emberfajta rendkívül éles elme és a nyelv ragyogó mestere. Soha senki úgy nem tudott beszélni, mint Szókratész, és nem tudott úgy írni, mint Pál apostol, Nietzsche és Csuang-ce.

Csuang-cét fordítani nehéz, mert ő maga könnyű.

15. Li-tai-po

Ez a teaillatú költészet. Ez a virágzó őszibarack-fák költészete. Ez a tiszta kék tengervízben fürdő fiatal leányok költészete. Ez a májusi fülemüle-dalok költészete. Ez a legmulandóbb költészet –, a halhatatlanság költészete.

TIBET

16. Naropa

Tibet nagy szentjei: Tilopa, Naropa, Marpa és Milarépa. Naropa közöttük a nagy mágus, a világ legnagyobb és legveszélyesebb titkaira csillapíthatatlanul szomjas lény, aki ha gonosz lett volna, az egész emberiséget megrontotta volna, mint Azazel. Életrajza elmondja, miképpen hódította meg a nagy varázserőket, és azt, hogy minél több varázslatot tanult meg, annál mélyebbről látta be a világ varázslat- és káprázatvoltát és azt, hogy ez a világ a lélek álma.

17. Milarépa

Milarépa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a Himalájában csalánlevélen, de olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek, és őt hallgatták. Milarépa életrajzából megtudjuk, hogy pusztító vihart támasztani, a távolból embert ölni, levegőben járni, olyan mesterség, amit aránylag könnyen meg lehet tanulni. Ami nehéz, az egészen más: tiszta és szent életet élni. És a cél nem a mágia, hanem a tiszta élet. Ezért Milarépa modern: a mai, mágiába tévedt ember kijózanítására írott könyv.

18. Bardo Tödol

Ez a tibeti Halottak könyve. Aki a Bardo Tödolt nem ismeri, nem ismeri a helyes meghalás tudo-mányát. Ez az a könyv, amely minden emberi mű között egyedül; fiziológiailag, az ember idegeinek és izmainak és csontjainak is meg tudja magya-rázni, mi a halál és mi a lélek nagy rejtélyes átlényegülése, amikor szellemmé válhat. A Bardo Tödolból tudja meg mindenki, hogy a lélek teljesen, korláttalanul, végzetesen szabad, és azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar. A Bardo Tödolt Kazi Dawa Samdup tibeti láma fordította angolra.

19. Tibeti Misztériumok

Ez a mágikus pszichológia tankönyve, minden művész, költő, író, filozófus, komoly politikus, pap nélkülözhetetlen kézikönyve, amit minden reggel, mielőtt munkájába fog, olvasnia kellene. Józan és rideg mű. Következetes, megalkuvást nem ismer, illúziója nincs, egyetlen szenvedélye a világ káprázatától megszabadulni. A nagy tibeti lélektisztító gyakorlatok, jógák leírása. A leghatalmasabb közöttük: a csöd. A tibeti aszkéta szerint az embernek semmi építenivalója nincs –, az egyetlen feladat bontani és rombolni. Ezek a jógagyakorlatok szisztematikusan mindent az alapokig rombolnak le, gyűlölet, türelmetlenség, elfogultság, harag nélkül, csak azért, hogy a lélek visszanyerhesse eredeti szabadságát. Ezt a könyvet is Kazi Dawa Samdup láma fordította angolra.

JÚDEA

20. Hénoch

Hénoch pátriárka, Ádám ötödik unokája, a pártütő Azazel angyalnak és társainak történetét mondja el. Vannak benne részletek, amelyeknek fenséges volta teljesen egyedül áll: különösen, amikor az Úr Hénoch által a bukott angyaloknak üzen. Ha az ember ilyen könyveket olvas, hajlandó lenne azt mondani, hogy száz könyvet megmenteni sok, elég lenne tíz, amelyben az emberi történet lényege benne van. Hénoch feltárja azt, ami az emberiségben a leggonoszabb gonosz, de megmondja azt is, ami a legjobb jó. Az abszolút ellentétek misztériumának könyve.

21. Ótestamentum

Az Ótestamentumot a száz nagy könyv közé nem kegyeletből kell fölvenni, de még azért sem, mert a kereszténység természetes előzménye és feltétele. Az Ótestamentumban egész földi létünk minden alapja együtt van. Ma hajlandók feltételezni, hogy az emberiség sorsa az izmuson nyugszik. Nem –, az emberiség sorsa a nagy szent neveken nyugszik. A Véda a valóság könyve, az Ótestamentum a nagy Név könyve. Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi az, ami az Ótestamentumban van, olvassa el egyszer úgy, mintha még sohasem hallott volna róla, minden utálatos iskolai és papi hazugságtól mentesen. Milyen kár, hogy nincsen tökéletes és megbízható fordításunk! A mai könyvek mind tele vannak félreértésekkel és (talán) szándékos hamisításokkal.

22. Zohár

Ha valaki a Zohárból tíz lapot elolvas, így kell szólnia: lehetetlen, hogy ezt a könyvet egy ember írta. Valószínű, hogy régente voltak nagy bölcsek, akik egy-egy titkot megtudtak, voltak csodálatos tiszta lelkek, akiknek az angyalok megsúgtak valamit az ég legmagasabb tudásából és a sok-sok bölcs, a sok-sok tiszta lélek tudását valaki összehordta. Így keletkezett a Zohár. S ez talán nem is egyetlen ember volt, hanem egész tudós gyülekezet. Nem száz és nem ezer év tudása van itt, mert ezt a tudást nem lehet idővel mérni.

PERZSIA

23. Ardai Viraf

Ardai Viraf perzsa költő népének vigasztalan romlásán elszomorodva Ahura Mazdához, a Világosság urához fohászkodott. Az Úr leküldötte angyalát, s a költő saját szemével láthatta a Túlvilág egész birodalmát. Ardai Viraf költeménye sokban hasonlít Dante komédiájához, de hasonlít Aeneis és Odüsszeusz és Platón Erjének túlvilági utazásához is. Ardai Viraf közöttük a legszebb. Több angol fordítása van versben és prózában; a magyar fordítás most készül.

ARÁBIA

24. Ezeregyéjszaka

Mi lenne, ha egyszer valaki az Ezeregyéjszaka filozófiáját megírná? Valamikor valakinek meg kell tennie s hogy ez eddig nem történt meg, azért volt, mert sok volt bennünk a méreg, az irigység, a bosszú, az önzés, szóval a sötétség. Az Ezeregy-éjszaka mindennek az ellenkezője: a szelídség, a humor, a kedvesség, a tiszta szív, az elfogulatlanság, szóval: az öröm. Egyszer már végre komolyan kellene venni az örömet. Például az egyetemen a szociológia órán Harun al Rasid történeteit olvasni.

MEXIKÓ

25. Sahagun

Azték királyi családból származó indián herceg, aki spanyol szerzetessé lett, írta ezt a könyvet az indián istenekről.

PERU

26. Perui mítoszok

Nincs idegenszerűbb könyv, mint ez, és ha valaki megérti, alig van könyv, amelyből az ember inkább önmagára ismer. Ez a félelmetesen szófukar nép itt mégis kimond néhány alig érthető szót. Gondolkodhatsz rajta, hogy mit jelent.

AFRIKA

27. Néger mesék

A néger szobrászat és festészet nagy betörésének kora már elmúlt: Európa megértette, hogy ezt fel kell szívnia. A néger meséknek az irodalomba való betörésére az idő még nem érkezett el, de el fog érkezni és talán nem lesz belőle olyasvalami, mint a néger zenéből a dzsessz. Bevezetésül mindenkinek A boszorkány című mese ajánlható. Ebben együtt van E. T. A. Hoffmann, Dosztojevszkij, Dante, Rabelais, Joyce, Homérosz, Swedenborg, Swift és Rousseau.

Afrika meséit Leo Frobenius gyűjtötte össze.

ÉSZAK

28. Kalevala

Ha valaki azt kérdezi: mi a természet? – nyugodtan azt lehet felelni rá, hogy az, amiről a Kalevala szól. A természet nem realitás, nem szükség, nem ellenség, nem valami külső és embertől független világ. A természet az, amiről a Kalevala szól. Nem az állatok, a növények, a föld, a kő, az időjárás, az évszakok együttvéve. A természet az, amiről a Kalevala szól. A természet nem idillikus, nem kegyetlen, nem szentimentális, nem rossz, nem részvétlen, nem szigorú, nem elragadó. A természet az, amiről a Kalevala szól.

GÖRÖGORSZÁG

29. Homérosz

Kétezerötszáz évig az európai költészet apjának mondták, és ezzel tulajdonképpen félreismerték. Most, két és fél évezred elmúltával kezdjük el nagy körvonalakban érteni. Miért olyan nehéz megérteni őt, aki a legkönnyebb? Homérosz úgy tesz, mintha nem lennének hátsó gondolatok. Természetes kiegészítése Nietzsche, aki nem egyéb, mint a hátsó gondolatok Homérosza, és Homérosz a hátsó gondolatok nélküli Nietzsche. Mindkettejük nagy víziója az igazi ember, az eredeti ember, a Teremtő kezéből frissen kikerült, még harmatos ember. Akhilleusz, Odüsszeusz és az Übermensch.

30. Szapphó

A száz könyv között, kilencvenkilenc férfi között az egyetlen nő. Néhány töredékkel csupán: egy-két valószínűleg teljes vers, a többi csak sor, vagy csak öt-tíz szó –, de milyen szó! Kétezer éve írták le és még forró. Természetes, hogy itt van ő a száz között, senki sem ütközik meg rajta. Szapphónál a nagy költészet próbáját meg lehet tartani. Az ember tanulja meg verseit könyv nélkül. Mégis, ha az ember elolvassa, újat tud meg. És mindig – bármilyen jól tudja is –, mindig újra és újra olvasni kívánja.

31. Anakreón

Ha csak a Tücsökdalt írta volna meg, akkor is ezt a kis verset a nagy katalógusba fel kellett volna venni. De írt mást is, borillatú, könnyedén becsípett verseket. Anakreón az a költő, aki Mexikóban, Indiában, Kínában és a modern Franciaországban is születhetett volna, és sehol egyetlen szót se kellett volna másként írnia.

32. Pindarosz

Van abban valami természetes, amit Püthagorasz mond, hogy az emberi életben az első kötelesség az isteneket, a hősöket, az erőket és a halottak szellemét dicsőíteni. Ezt tette Pindarosz: az ő hangja a dicsőítés hangja. Ez a dicsőítés az óda. Fordítottja a modern ember, aki önmagát dicsőíti és önéletrajzot ír. Szegény modern ember. Pindarosz és az a görög, aki az ő ódáit mondja, részesévé lesz az isteni és a túlvilági nagyságnak, míg a modern ember olyan kicsiny marad, mint amilyen volt.

33. Hérakleitosz

Százharminc mondata (félmondata) maradt reánk, s erről a százharminc töredékről legalább ezerháromszáz könyvet írtak, nem is egészen a legostobább emberek. Megérteni? Megfejteni? Megmagyarázni? Nem. A közelében lenni. Gondolkozni azon, amit mondott, és szavainak határtalanságában elmerülni.

34. Platón

A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna Európából, és mi történt volna Európában, ha Platón nem lett volna? Ma egész biztosan nem lennének államok, nem lennének tiszta, rendesen öltözött, tagolt beszédű, erkölcsös, művelt emberek, nem lettek volna utak, nem lenne törvény, fegyelem, önuralom –, nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre tisztább és nemesebb rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt mondta: ha Napóleon igazán nagy ember lett volna, könyveket írt volna. Megfordítva: Platón is lehetett volna világhódító, de túl nagy volt hozzá. Könyveket írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez: Platón.

35. Aiszkhülosz

Életünk egyik legmélyebb alapja az ősidőktől fogva átöröklött kép a fenségről. Isten, az Ég, a Tenger, a Lét, a Lélek. Aiszkhülosz a fenség költője: csupa nagyság, csupa komoly lassúság, csupa ég, tenger, lét, lélek –, csupa Isten.

36. Szophoklész

Az egész világirodalomban Szophoklész tudta a legtöbbet az emberi sorsról. „A legjobb meg se születni, s az ezután következő legjobb: hamar meghalni.” Szophoklész látta meg azt, amit azóta is tragédiának hívunk. Ő látta és írta meg úgy, hogyha az emberi lét tragédiájával szemtől szemben akarunk állni, az Oidipuszt, az Antigonét és az Élektrát kell olvasnunk.

37. Euripidész

Euripidész volt Athén Dosztojevszkije: mérhe-tetlen pszichológiai tudással, hallatlan érzékkel minden iránt, ami százértelmű, problematikus, megoldhatatlan, s amit élni kell, mert ez az ember. Athénben ha nem is üldözték, biztosan nem szerették. Destruktívnak tartották. Az is. Az ilyen ember szavaival képes egész államokat megőrölni. Biztosan kell a lábán állnia annak, akit nem zavar meg. Euripidész azoknak az olvasmánya, akik a mindenekfölött álló igazságot akarják.

38. Arisztophanész

A sötétedő Athénbe világosságot hozott, s ezt a világosságot őrzi minden sora azóta is. Igazság, szépség, nevetés, becsület, őszinteség, derű – kétezer-ötszáz éve világít. Egészen különös szerencsénk van, hogy Európában a miénk a legjobb Arisztophanész-fordítás!

39. Thuküdidész

Ha Thuküdidészt nem ismertük volna meg, mindent megértettünk volna, az Olimposzt, Eleu-sziszt, a filozófiát, a szobrokat, az Akropoliszt, de a görögökből sohasem értettük volna meg a gyar-matosítást, a városalapításokat, a harcban és a hajózásban való páratlan ügyességüket, kereskedelmi okosságukat. Thuküdidésznek Tacitusszal együtt még egy nagy előnye van: a modern történetírás olvasását fölöslegessé teszik. Itt minden emberi történet lényege megvan, ami azóta történt, csak személyi és időbeli változás, de ugyanaz.

40. Plutarkhosz

Ez a történeti arcképcsarnok az emberről szóló tudás kvintesszenciája. Történet, lélektan, társadalom-tudomány, neveléstan, jog, filozófia, vallás, földrajz, karakterológia. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt követelik, hogy a fiatalembereket Plutarkhosszal neveljék: ő tudta, mi a nagy élet, és tudta, hogy mi az életben a nagy. Tudta, hogy mindenkiben lakik Caesar és Arisztidész, Miltiadész és Scipio, és tudta, hogy kicsiny életet élni nem érdemes.

RÓMA

41. Horatius

Miben van Horatius költészetének utólérhetetlen varázsa? Néhányan azt mondják, hogy sztoikus világszemléletében; mások azt, hogy római voltában; ismét mások azt, hogy a forma nagy művésze volt. Nem. Horatius hitt az aranykorban. Hitt abban, hogy az elíziumi létet az ember meg tudja valósítani, ha komoly, igaz, derűs, nyugodt, nem erőszakos, nem kapzsi, nem irigy, nem hagyja, hogy alacsony szenvedélyei elragadják. De Horatius azt is hitte, hogy ezt nemcsak egyetlen ember, hanem egész nép, sőt az egész emberiség meg tudja valósítani, sőt az utat is megmutatta. Aki őt olvassa, az nyílegyenesen megy vele a boldogság felé.

42. Vergilius

Éppen úgy, mint Horatius; Vergilius is hitt az aranykorban, hitt abban, hogy Augustus uralma alatt ebből az aranykorból valami megvalósult. Mi az, ami megvalósult? A béke. Jó volt visszanézni a harc idejére, és megpihenni –, Szabbatot tartani, ünnepet, fellélegzeni és az isteneket dicsérni. Az Aeneis a harcos múltról szól, de a megszentelt béke, a Szabbat hangján. Ezért olyan nyugodt, olyan kristályos, ünnepi, méltóságos, zavartalan, enyhe, érett és édes.

43. Tacitus

Az emberiségnek önmagával szemben sok tartozása van; egyike a legnagyobbaknak egy Tacitus stílusáról szóló nagy tanulmány. Ebben a műben azt kellene elmondani, hogy Tacitus nem beszél másról, mint az anankéról, a szükségszerűségről. Ezek a kemény mondatok, ez a szófukarság, ez a mogorva töredékesség, ez a barátságtalan szigorúság magyarázata. Ez benne a recsegés és a morgás. Tacitus sziklatömbökben írt. Ez az emberi történet, sőt ez a történet folyamán minden emberi szenvedés magyarázata.

44. Seneca

Minden prózastílus között Senecáé közelíti meg a legjobban az ideálisat. A nagy prózaírók mindig megengednek maguknak valami retorikus dikciót, valami lírát, valamit, ami nem próza. Olvass el Senecának Lucilius-hoz írt erkölcsi leveleiből egyet, és meg fogod ismerni, hogyan kell tökéletes prózát írni. Nietzsche azt mondta róla: primum scribere deinde philosophari –, először ír, s csak aztán gondolkozik. Hiszen éppen ez az! Seneca nem filozófus, hanem prózaíró. Ilyen a nyelv, amikor önmagától egyszerűen csak beszél.

KERESZTÉNY HAGYOMÁNY

45. Újtestamentum

Tulajdonképpen fölösleges volt a száz legjobb könyv közé felvenni, mert amit ez a könyv mond, az minden ember szívébe írt szent jel. Ha ez valakiben nincs meg, azon a többi kilencvenkilenc könyv sem segít.

46. Szent Ágoston

Azt mondják róla, hogy az első európai. Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy az emberiség a kínai, az egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos kötelesség, valami, ami az életet derékban ketté-töri. Ami összemorzsol, mint a malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét tökéletes legyőzése, és a lélek tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud, és nem tudhat. Szent Ágoston nyögött, kínlódott, szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie kell. Egész Európában elsőnek élt így, ahogy utána sok milliónak kellene élnie.

47. Eckhart mester

Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész embe-riségnek elsődleges, veleszületett, szellemével és lelkével együtt adott, magától értetődő metafizikája van, az olvassa el Meister Eckhart műveit, és vele párhuzamosan a hindukat, a kínaiakat és az egyiptomiakat. Az azonosság elképesztő, annál is inkább, mert hatásról szó sem lehet. De Eckhart nem ezért kerül a száz nagymester közé. Ő a középkori misztika maga. Ötszáz esztendő történetének és ezer szerző művének piramisán áll a tetőn.

48. Kempis Tamás

Aki a Tao te kinget nem ismeri, az nem tud gondolkozni; aki a Védát nem ismeri, az nem tudja, mi a valóság; aki az Ótestamentumot nem ismeri, nem ismeri Istent; aki az Újtestamentumot nem ismeri, nem tud élni; aki Kempis Tamást nem ismeri és nem követi, az nem keresztény.

49. Pascal

Pascal olvasásának három fokozata van. Az elsőn az ember elvakul csodálatos stílusától. A másodi-kon megrendül e nagy szív szenvedésén. A harmadikon azt gondolja: végre az ember! Végre az ember, aki vagyok, a félig hitetlen, de hívő akar lenni. A boldogtalan, a gyarló, a homályos, a tévelygő, aki boldog, erős, világos, biztos akar lenni –, a szegény-szegény ember, aki Isten gyermeke akar lenni. Teremtő Isten! Ha a legnagyobbak közülünk ilyenek, milyenek vagyunk mi?

50. Jakob Böhme

A világirodalom legnehezebb olvasmánya. Különösen az érett, nagy művek: De electione Gratiae, a Signatura rerum és a Mysterium Magnum. Vannak könyvek, amelyeknek mértéke allegro con brio, ilyen a Bűn és bűnhődés. Van könyv, amely andante moderato, ilyen a Pingvinek szigete. Van molto adagio, ilyen Jakob Böhme. De annyi tűz, annyi mélység, annyi szenvedély, szenvedés, szeretet, komolyság, hit, örömvágy, állhatatosság, amennyi Böhmében van, a legnagyobb könyvek közül egyetlenben sincs. A szerző tudását az angyaloktól kapta, de nem közönséges, hanem arkangyaloktól, talán Mihálytól, a világ minden misztériumának őrétől. Különös, hogy az európai filozófia történetében Böhme kis jegyzetben szokott szerepelni; holott a Böhméről szóló könyvben elég, ha az ember az európai filozófiáról kis jegyzetben emlékszik meg.

51. Emanuel Swedenborg

Swedenborg a legjobb próba. Add oda valakinek, hogy olvassa el valamely művének tíz sorát. Ha az illető azt mondja bolondság – az az ember lapos és érdektelen fráter. Ha azt mondja: nem értem – az tökkelütött. Ha azt mondja: unalmas – az ne vegyen többet könyvet a kezébe. Íme, Emerson egyik legszebb tanulmányát szentelte neki – annak a Swedenborgnak, akinek olyan érzékei voltak, hogy keresztüllátott a sűrű anyagon, és megpillantotta a szellemi lényeket. Swedenborg az egyetlen nagy, modern ember, akinek olyan képességei voltak, mint az őskor nagy tibeti, egyiptomi, hindu mestereinek.

52. Claude Saint-Martin

Az európai keresztény hagyomány nagy ismeretlen szerzője Saint-Martin, Böhme tanítványa és Baader mestere, a szentlélek tüzétől izzó csodálatos ember, időnk legnagyobb titkainak ismerője. Minden szava olyan, mint a misztikus fürdő vize, elválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, az istenit az emberitől.

53. Franz von Baader

Senki sem lett volna alkalmas arra, hogy a kereszténység igazi nagy belső történetét megírja, csak Baader. Ő azonban azt mondta, hogy az idő még nem érkezett el. Még nem biztos, hogy az ember keresztény tud maradni. Látta, hogy a múlt század közepétől a jelen század közepéig milyen megpróbáltatások következtek el, s a történet megírása csak ezután lehetséges. Baader azonban a történetet előkészítette és megalapozta úgy, hogy lényeges nehézség már tulajdonképpen nincsen. Baadert most kezdik olvasni, százhúsz évvel halála után, mint Hölderlint vagy Keatset. Baader megértése a mai ember életében sorsdöntő. Bevezetésül az Áldozatról írt tanulmány ajánlható.

OLASZORSZÁG

54. Dante

Dante költeménye az európai keresztény egyetlen igazi beavatás-könyve. Az egyetlen könyv, amely az emberi életben itt Európában számunkra mindennek értelmét felfedi. Ezúttal a „minden” szót valódi értelmezésben kell venni. Aki Dantét olvasta, annak tulajdonképpen nem szabad, hogy kétsége legyen többé az élet értelme, a tevékenység célja, a közösség rendje, a morál, a szellem nagy kérdéseiben. Miért van ez így? Mert Dante az utolsó igazán őskori ember, aki nem egyéni, úgynevezett gondolatait akarja az emberiségre kényszeríteni, hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt. A Dante-kommentárok között a legjobb, s az egyetlen jó René Guénoné. Ezt a művet a Divina Commediához kell fűzni, és a száz könyv közé csempészni.

55. Boccaccio

Az igazi derült jókedvről nekünk már sejtelmünk sincs. Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickens-é, Moličre-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könynyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás. Ennek a kínos nevetésnek a vége az öreg Karamazov és Fomics Foma humora. A középkorral az elfogulatlan és tiszta derű kora elmúlt. Boccacciótól tudjuk meg, hogy a régiek miképpen tudtak nevetni.

56. Leopardi

Leopardit szerencsétlenségünkre a búskomor és hóbortos Schopenhauer népszerűsítette. Aki tőle függetlenül olvasta, elcsodálkozott e magányos szellem hallatlan gazdagságán. Bevezetésül a szatírák ajánlhatók: tökéletesebb és maróbb kritikát Nietzsche is alig adott. A sötétkor nagy válságának legmélyebb pontján állt –, a legsötétebb szerző.

SPANYOLORSZÁG

57. Cervantes

Ha Cervantes nem született volna meg, az európai még ennyire sem értette volna magát, mint ahogyan ma érti. Az eszményt minden nép ismerte és ismeri és ismerni fogja. De, hogy az eszménybe egy nép belepusztuljon, ezt csak Európa tudta – Platón és Don Quijote.

FRANCIAORSZÁG

58. Rabelais

Az emberek nem értik, hogyan vált lehetségessé a Gargantua és Pantagruel könnytelen, irigység-nélküli, mohóság-, kapzsiság-, hazugság-, keserűségnélküli nevetése és vidámsága. Hogyan lehetséges ez itt Európában, ahol már akkor alig volt más; mint könny, irigység, mohóság, kapzsiság, hazugság, keserűség? A magyarázat Thelčme kolostora. Thelčme az aranykor egy darabja, s Rabelais azért tud könny nélkül nevetni, mert szívével az aranykorban él. Aki az aranykorban él, annak mindaz, amit lát, derűs. Hát tényleg egyetlen valóság van: az öröm? Egyetlen igaz élet: boldognak lenni? Egyetlen bizonyosság: az aranykor? Úgy látszik, így van. Egyetlen feladatunk Thelčme kolostort építeni, s abban élni.

59. Villon

Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Villon szentesítette a külvárost, az utcát, a káromkodást, a hencegést, a neveletlenséget. Isten országát teljesebbé tette a korcsmával és az akasztófával.

60. Montaigne

Azt mondják, három emberfajta van: a vadember, a civilizált barbár és az európai. Az európai embernek pedig csak egyetlen par excellence európai műfaja van: az esszé. Montaigne teremtette meg az antik értekezés, levél, gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció műfajainak alkotóelemeiből. De Montaigne-t nem azért olvassák már négyszáz éve, s nem azért fogják olvasni még sokkal több, mint négyszáz évig. Montaigne olyan ruhát keresett, amelyikben nem feszeng, s amikor megtalálta, ebben egyszerre egész lénye megnyilatkozott.

61. Moliere

Minden nagy francia író tulajdonképpen úgynevezett moralista. A moralista az, aki a buta és alacsony embert kigúnyolja és az élet tiszta szépségét dicséri. Mindezt olyan nyelven és módon teszi, hogy félreérthetetlen. Módszere a csontig ható pszichológiai tudás. A moralisták titka az emberszeretet. Csak az ismer valakit, aki azt a valakit szereti. Moličre is azért ismeri annyira az embert, France-szal, La Bruyčre-rel és a többi nagy moralistával: gúnyolja, vagdalja, kineveti, de mindenekfölött szereti.

62. La Bruyere

Mindazt, amire az emberi közösségben élő lénynek szüksége van, azt megtudhatja La Bruyčre könyvéből, amit az emberi jellemekről írt. Ennél magasabb tudás nincs. Ez a tökéletes ember-ismeret, társadalomtudomány, államtan, erotika, illemtan, komolyság. Európa a szentek földje? Elég baj! A bölcsesség földje kellene, hogy legyen, mert így el fog pusztulni.

63. Chénier

Ha az ember André Chénier verseiből csak egyetlen sort is olvas, egyszerre világosság veszi körül, előtte a kék tenger terül el, langyos szél hűsíti, és babérillatot érez. A mediterrán világ költője: a tiszta kék ég, az olajfaligetek, a szőlőhegyek és a gondtalan harmónia költészete. Itt mindig nyár van, béke, csend, gondtalanság, s az ember az istenekkel együtt sétál a tengerparton.

64. Baudelaire

France az utolsó egyházatyának nevezte őt. Aranyszájú Szent János Bizáncban alacsonyrendű korával hatalmas beszédekkel szállt szembe; Baudelaire a modern Párizsban kristályból faragott remek versekkel. Hozzá minden modern embernek vissza kell térnie, nemcsak tiszteletből, hanem azért is, mert ő tulajdonképpen a modern szellemi embernek a korral szemben tanúsítandó magatartását véglegesen meghatározta.

65. Rousseau

Jean Jacques Rousseau-nak egy igazságot és egy nagy tévedést köszönhetünk. A nagy igazság az, hogy a civilizáció az embert megrontja; a nagy tévedés az, hogy az emberiséget minden civilizáció szükségképpen meg kell, hogy rontsa, és ezért vissza kell térni a természethez. Nem. Az emberi-séget csak – ahogy Hénoch mondja – a lázadó angyalok civilizációja rontja meg, és az ellenszer nem vissza a természethez, hanem előre az emberi lét ősforrásához. Rousseau intuíciója kitűnő, de csapnivaló gondolkozó volt. Ez az összetétel így sohasem ismétlődik meg, és halhatatlan.

66. France

Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy Voltaire-i lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van a világirodalomban, akiben annyi pietás lenne, mint Anatole France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg, hogy szeret nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a templomokban bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé, és az utcán kigúnyolták őket. Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi kedvesével, mint az apa kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott, mondta egyszer valaki. Ez az igaz! France bigott középkori, hívő katolikus. De a hitetlen papok nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét, nem értették az angyali pietást, és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti: Franciaországot (Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az egyházat (Jelenkori történet), a nagy századot (Istenek szomjaznak). France sok helyen egészen imakönyvszerű.

67. Mallarmé

Minden költészet közül Mallarmé költészete hasonlít a legjobban az emberiség anyanyelvéhez, ahhoz a nyelvhez, amit az első ember a Paradicsomban az Úr színe előtt az angyalokkal együtt beszélt. Minden költészet hangjában van valami, bármily csekély diszharmónia. Mallarmé szavaiban a hang egybeesik a képpel, a kép a fogalommal, a fogalom az ősi titkos jellel, s oly tisztán; kristályosan, egyszerűen, igazan szól, hogy már nem értjük. Különös, hogy Mallarmé prózája verseitől nem különbözik. Mintha minden szava versből lenne.

68. Rolland

A huszadik század nagy angyalai: Tolsztoj, Merezskovszkij; Rilke között ő az arkangyal – az igazság, az emberiesség, a tiszta szív, a becsület, a kegyelet nagy arkangyala. Egész életében szolgált, soha önmagáról nem írt, mindig csak a Mesterről, Beethovenről, Tolsztojról, Ramakrisnáról. A Jean Christophe és az Elvarázsolt lélek, sőt a Clérambault és a Colas Breugnon sem más, mint hódolat valamilyen képzeletbeli (a valónál igazabb) nagy szellem előtt. Európa lelkiismeretének nevezte el őt egy olyan emberiség, amelynek nem volt lelkiismerete; a béke angyalának mondta olyan kor, amely nem tudott mást; mint fegyverkezni. Hallgatni kellett volna rá, s szavát megfogadni. Nem jutott volna ide.

SKANDINÁVIA

69. Ibsen

Ez a tiszteletreméltó öreg tanítómester csak egy helyen vétette el, vígjátékot kellett volna írnia. Komolyságát figyelembe véve neki kellett volna megteremtenie a swifti komédiát a színpadon. Amit a modern emberről mond, így is arcpirító; akkor megsemmisítő lett volna. Képzeljétek el a Vadkacsát bohózat alakban, vagy pláne a Solness építőmestert, aki „öregkorára már nem épít többé templomokat, csak családi házakat”, és az állványokra nem mer felmenni, mert szédül. Ez lett volna a Kísértetek vígjátéka! Az embernek a torkán akadt volna a nevetés.

70. Strindberg

Először nacionalista protestáns volt, aztán szocia-lista istentagadó, aztán misztikus és alkimista tudós, katolikus, szoknyavadász, nőgyűlölő, Nietzsche barátja, s végül megérkezett önmagához. Strindberg a modern ember Jákob-létrája. Rajta lehet felmászni az égbe. Ő a modern Pál apostol – nem egy, hanem tíz pálfordulással. Ő a százszor született ember.

71. Andersen

Már-már egészen természetesnek látszik, hogy a földön az élet alapmelódiája a gépzaj és az ágyúdörgés lett. És természetes, hogy ebben a zajban időnként olyan idegenszerű hangok szólalnak meg, mint Mallarméé vagy Rilke-é. Ha azonban Andersenről van szó, ennek mégis fel kell tűnnie. És felmerül a kérdés: melyik idegenebb, a gépzaj vagy az anderseni mese bölcsődal-hangja? Ne legyünk szentimentálisak, ezzel a valóságot meghamisítjuk. Mondjuk ki minden érzelgés nélkül, ökölbeszorult kézzel és szigorúan, hogy életünk igazi melódiája nem a dübörgés. Andersen pedig nem a szívtelenségbe kényszerített emberi lélek életszurrogátuma, hanem az igazi emberi lét. A zajból mindig menekülni fogsz és a bölcsődal mindig tárt karokkal vár.

OROSZORSZÁG

72. Gogol

Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy igazi szatírát csak mélyen vallásos ember írhat, olvassa el Gogolt. Az írásnak az ember számára még elviselhető legnagyobb feszültsége a mély vallásosság és a kifelé való bohóckodás. Egy volt ez Sterne-nél, France-nál és Arisztophanésznél. Ez a feszültség mindenkit megzavart – Gogol ép elméjét vesztette el. A Holt lelkek az ép elme határán járó profetikus, feddő dorgálás és az őrjítően nevetséges komédia keveréke.

73. Dosztojevszkij

Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekről Dosztojevszkij ír, ő csak leleplezte, vagy pedig ő volt az, aki a démonokat idézte. Ha ő idézte őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő leplezte le őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója. De ő megmondta azt is, hogy a démonokat mivel lehet megfékezni. Szeretettel, lemondással, türelemmel, alázattal, önmegtagadással. Dosztojevszkij a legnagyobb alkimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt. Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni. Minden műve fontos, de ha kell, ki lehet hagyni a Sihedert (nem szívesen). A többi: Bűn és bűnhődés, Karamazov testvérek, A félkegyelmű, Szegény emberek, Az ördöngősök, Sztjepancsikovo és lakosai, Goljadkin úr, A nagyváros homályából.

74. Tolsztoj

Tolsztoj problémája a következő: életének utolsó szakaszában a válságban levő emberiségnek Tolsztoj Leó teljesen kész, világos megoldást ajánlott fel, amit megvalósítani egészen könnyű dolog lett volna. Az emberiség ezzel szemben irtózatos erőfeszítéssel egészen mást valósított meg, amivel az életet még válságosabbá tette. Mi lett volna, ha feleannyi erőfeszítéssel (éhséggel, vérontással, pusztítással, járvánnyal) azt valósította volna meg, amit Tolsztoj mondott? Valószínűleg elértük volna a békét – Isten országát. Mi következik ebből? Az, hogy az emberiség a könynyen elérhető béke helyett a nagyon nehezen elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta. Lehetséges az, hogy egyetlen embernek van igaza, és az egész emberiség téved? Olvassátok Tolsztojt, és meg fogjátok látni.

75. Merezskovszkij

Milyen különös dolog ez a modern regény! A legdurvább idegizgalom mesterséges felkeltésétől kezdve minden belefér, olcsó erotika, erkölcsi és immorális tanítás, propaganda, dilettantizmus. Regényt írt Rolland, France, Joyce és Merezs-kovszkij. Merezskovszkij, a szent, a próféta, az apostol, a tanítvány, az örök tanítvány, akinek gondolata a Mestertől soha egyetlen pillanatra sem távozott el. Az orosz kereszténység, ez a vad, szenvedélyes, anarchikus, megszállott kereszténység vele zárult és ért csúcspontra. Micsoda század! Gogoltól Merezskovszkijig! Hátha még a világ hallgatott volna rájuk.

NÉMETORSZÁG

76. Edda

Edda szó szerint annyi, mint Dédanya. Az ős-germán versekre ez kétféleképpen értelmezhető. Az egyik értelem az; hogy minden vers végeredményben és szükségképpen a Földanyáról, az Élet anyjáról szól, arról a nagy-nagy Asszonyról, akit Goethe a Faust második részében hatalmas Mütter-víziójában látott –, arról, akit a Willendorfi Venus ábrázol –, Démétérről, akit nálunk Nagyboldog-asszonynak hívtak. A másik értelem az, hogy a Dédanya maga a költészet, a Vers mindnyájunk igazi anyja, a nőnemű Anya-Logosz, akit Júdeában El Ruahnak hívtak. Ez Philon és Böhme Szophiája. A két értelem között mindenki szabadon választhat, s látni fogja, hogy mind a kettő egyezik.

77. Till Ulenspiegel

Egy flamand író megkísérelte, hogy Till Ulen-spiegelből moralistát és nemzeti hőst faragjon, s ezzel igazi jellegétől megfosztotta. Till Ulenspiegel tulajdonképpen naplopó és csirkefogó volt, ez az értelmetlen és bolond sors tette őt naggyá: a csa-vargók királyává. Kár volt erköl-csösíteni és igazolni. Igazolta ő saját magát csínyeivel és fortélyaival. Nem akart ő nemzeteket megváltani; kövér libát akart enni, bort akart inni, és árnyékos fa alatt aludni.

78. Goethe

Johann Wolfgang von Goethét, az öreg pogány mestert ma már nem tudjuk szeretni. Tudjuk, hogy kivonta volna magát szenvedéseinkből, hűvösen nézte volna templomaink égését és városaink romjait, egyetlen könnyet sem ontott volna testvéreink halála fölött, és nem borzongott volna meg az újabb és újabb, irtózatosabb fegyverek láttán. Mégis jó néha elővenni a Faustot, amely számunkra már múlt, az Eckermannt, amely csak az ő jelene, s a verseket, amelyek desztillált pillanatok. Rabelais velünk sírt volna; Platón és Lao-ce és Milarépa is. Goethe nem. Ez lenne az ő helye? Ez a gyémántszív, amelyet még az apokalipszis sem karcolhat meg?

79. Hoffmann

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann a világ legtermészetesebb csodája. Amikor az ember olvassa, egyik ámulatból a másikba esik azon az otthonosságon, amellyel a legnagyobb titkok között mozog s ahogy a legnagyobb rejtélyeket ismeri. Amikor az ember elolvasta, így szól: hiszen mindez magától értetődik. Baudelaire isteninek mondta őt. Iskolája? Száz év óta minden valamirevaló író tartozik neki, Dosztojevszkij éppen úgy, mint Powys, Mallarmé éppúgy, mint Nietzsche és Rilke.

80. Hölderlin

A fiataloknak a Hüperiont kell olvasniuk; az érett embereknek az Empedoklészt, az öregeknek a verseket. Aki a Hüperiont jól elolvasta, annak semmi sem fog fájni többé, s nyílegyenesen ha-ladhat fölfelé. Aki az Empedoklészt elolvasta, az nem fog megbánni semmit, és lemond megbékélten a másodrendűről. Aki a verseket is elolvasta, sajátságos állapotba kerül. Az élet minden percének szépségét tiszta szívvel és örömmel tudja fogadni, de bármely pillanatban távozásra készen áll, mert tudja, hogy nem éri semmi veszteség, a halál az embert már nem rövidítheti meg.

81. Nietzsche

Az első világháborúról azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Arra, ami azután következett, azt mondták, hogy annak apja Nietzsche. A má-sodik háborúra is azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Igaz. De nemcsak ez az igaz. Mindennek, ami a század eleje óta történik, annak apja Nietzsche, mert ez a világ Nietzsche-világ. Van Dante-világ, Dickens-világ, Joyce-világ, Böhme-világ – azért van ez, mert a legnagyobbak közülünk már istenek. Minden gondolatunkat gondolta, minden szenvedésünket szenvedte, mindazt, ami történik, előre látta. És mi az, amit tanított? Egészen egyszerű, mint ahogy a nagy tanítás mindig egyszerű: légy több, mint ember. Ezt kell megvalósítanunk. Légy több, mint irigy és kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó, barbár, gyilkos, tolvaj, buta horda.

Melyik műve a legfontosabb? Mindegyik. De főként a Wille zur Macht (a hagyatékból), a Würzbach-féle kiadásban. Valószínűleg még száz év telik el, amíg az emberiség megérti, hogy ebben a könyvben mi van.

82. George

A kőbe véshető szavak költészete. Stefan George tulajdonképpen uralkodó király volt a nagy egyiptomi Menesz, a nagy kínai Sárga Úr fajtájából, és a modern ember le nem mosható szégyene, hogy nem ismerte fel őt, nem ültette trónra, és nem borult le előtte. George azért elmondta nagy törvénykönyvét. S aki ezeket a törvényeket nem tartja meg, az önmagát bünteti: hitvány és értelmetlen életet él.

83. Rilke

Rainer Maria Rilke költészetének jellemzésére szavaink még hiányosak. Jó néhány nemzedéknek kell elmúlnia, amíg nyelvünk odáig ér, hogy a róla való beszédre alkalmas legyen. Ami ugyanaz: viszsza kell menni a tízezer év előtti időkre, hogy újra megtaláljuk a hozzá méltó szavakat. Egyelőre csak ennyit: nagy emberi élete egész erőfeszítése volt száz olyan sort alkotni, amely úgy hangzik, mint az arkangyalok kürtje, amikor az Urat dicsőíti. Mondják, hogy Rilke maga is angyal volt, mert átlátott az anyagon. Valószínűleg igaz. De a köztünk élő angyalok saját lényükhöz sohasem tudnak eljutni. Rilke igazi lényét elérte. A Duinói elégiák a huszadik század legnagyobb lírai műve.

AMERIKA

84. Cooper

A Bőrharisnya-könyvek egyszerűségben, komoly-ságban, természetes nagyszerűségben és igazságban csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még Homéroszhoz hasonlíthatók. Az amerikai nép, ha Cooper puritán éthosza mellett maradt volna, a világ modern nagy Spártáját tudta volna meg-alkotni. A Bőrharisnya törvénykönyv és eposz és morál, a nagy pionír amerikai nemzedékek számára. Ami ma odaát, a süllyedő felhőkarcoló-világban még igaz, az Cooper hagyatéka.

85. Mark Twain

A világirodalom suhanca. Rokona: Villon, Till Ulenspiegel és Hamsun. Senkit nem bánt, és mindig a száján az, ami a szívében. Ezért neki kellett írni a legszebb gyermekkönyveket: a Koldus és Királyfit, a Tom Sawyert és a Huckleberry Finnt.

86. Thoreau

Helyesen értelmezte Rousseau-t és saját szívét: nem a természethez tért vissza, hanem az egy-szerűséghez és az ősforráshoz. A közösségből kivonult, egyedül az erdőben ütött tanyát, maga emelte házát, maga szántott, vetett, ültetett, maga készítette cipőjét, fejte a tehenet és vágta a fát. Olyan ez a könyv, mintha a világvárosok közepében valaki kunyhót épített volna, faggyúval világítana és állatbőrben járna –, reggel pedig imádkozna. Ez a tao: a kezdetek kezdetének békés, szent élete.

87. Emerson

Emerson egész művében nincsen egyetlen hamis hang, egyetlen túlzás, egyetlen valótlanság. Tiszta arany. Tiszta valóság: a valódi értelem és a valódi szív könyve.

88. Whitman

Csoda az, aminek nincs előzménye, de követ-kezményeiben kiszámíthatatlan. Ilyen csoda volt a 19. század végén, amikor az irodalom csaknem teljesen csodátlanná lett, vagyis amikor minden irodalmi jelenség az előzményekből csaknem maradéktalanul érthetővé vált –, amikor a költészet merő történet, ugyanannak a valaminek folytatása volt, ilyen csoda volt akkor Walt Whitman. De Whitman csoda is maradt. A leginkább azokhoz a kínaiakhoz hasonlít, akik előtte háromezer évvel éltek, s akikről ő maga sohasem hallott. Whitman úgy beszél, mintha a nyelvet ő találta volna fel.

ANGLIA

89. Mabinogion

A Mabinogion tulajdonképpen nem az angol szigeten élt régi népek versgyűjteménye, hanem hatalmas szellemi hagyomány történeti emléke. Ez a hagyomány nyilatkozik meg a Canterbury történetekben éppen úgy, mint Shakespeare-ben, Sterne-ben, Keats-ben. A nagy reális angol nép lelke legmélyén húzódó igazi realitás él itt: a mesék, a tündérek, az álmok, a varázslatok, a szellemek világa. De még valami. A Mabinogion minden darabjában van valami hamiskás és bolondos játék. Ez az angol humor őse, a tündér-mese és a bolond játékos komédia –, ez az emberi lélek egyik legnagyobb misztériuma: a humor.

90. Shakespeare

A modern kor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kell Shakespeare és a szappan között. Az embe-riség a szappant választotta. A választás hatása azóta egyre nagyobb hatással és következmé-nyekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének egyetlen és teljes megjelenése, s azzal, hogy nem őt választották, az igazi európait megtagadták. A modern árulás. Ő a jelkép: „a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás”, mint Joyce mondja róla. Ő a fehér ember.

91. Defoe

A Robinson Crusoe legköltőibb része azoknak a tárgyaknak a jegyzéke, amelyeket a süllyedő hajóról sikerül megmentenie. Ez a jegyzék hatalmasabb, mint az Iliász, vagy az Aeneis seregszemléje, vagy a Mahábhárata nagy hőskatalógusa, ahol a háború héroszai vonulnak fel. Ez a mi élettársaink békés, kozmikus seregszemléje: a só, a kalapács, a cipő, a tűzszerszám, a pohár, az evőeszköz, a kenyér, a rizs. Aki a Robinsont helyesen olvassa, érezni fogja, hogy az egész költemény Homéroszéval azonos.

92. Swift

A világirodalom legkeserűbb könyve, a botor, ügyefogyott, hitvány, alacsony emberfajta által vérig sértett igaz lélek határtalan szenvedése, amelynek az emberiség végzetes alacsonysága úgy fáj, hogy már megbocsátani sem tud, csak átkozódni. Platón meg akarta építeni az eszményi közösséget, Merezskovszkij és Tolsztoj hitt Isten országának közeli eljövetelében. Swift kijózanít. Hogyan? – kérdezi: eszményi közösség? Isten országa? Ezzel az emberiséggel?

93. Sterne

Laurence Sterne nagy könyvét, a Tristram Shandyt regénynek mondják, de persze nem regény, ahogy nem életrajz, nem történet, nem szatíra, nem líra, nem dráma. Egyszer már igazán foglalkozni kellene azzal, hogy mi az, nem műfaja, hanem lényege szerint, amit Sterne írt és mi benne a rokon Rabelais-vel, Cervantes-szel, France-szal és Joyce-szal. Hátha az elfelejtett nagy angyal, a Nevetés Angyala szólal meg itt, aki olyan ismeretlen volt, hogy még az őskori könyvek is kifelejtették. És hátha ez az angyal a Tristram Shandyben nevet a legtisztábban?

94. Wordsworth

William Wordsworthnál kezdődik a modern ember, a bonyolult, saját sokszerűségével tehe-tetlen, félelmetes ellentéteinek kiszolgáltatott, önmaga ellentmondásaiba elveszett, az öröm morzsáiért küzdő modern ember. Sem a sokszerű gazdagságot, sem az ellentéteket, sem a tehetet-lenséget, sem a legyőzhetetlen örömvágyat így együtt senki sem írta meg. Wordsworth a modern költészet apja, de a modern ember apja is, aki bennünket a világtörténetben igazolt, és aki helyünket a világban megteremtette. Költészete pedig olyan, mint a szirének éneke, aki meghallotta, az életnél is jobban kívánja.

95. Keats

Nincs benne semmi emberi, semmi anyagi, semmi folt, semmi hamis. Ő a költő. Sem előtte, sem utána senkit e név mellette nem illet meg. Költészetének igazi varázsa titok. Nem tudni, mi benne a vonzó, a legyőzhetetlen, a mérhetetlen és a határtalan. Amióta Keats-et olvashatjuk, már nem panaszkodhatunk annyira Orpheusz verseinek elvesztén.

96. Shelley

Kortársai azt mondták róla, hogy őrült volt és csaknem gonosztevő. A legszívesebben börtönbe zárták volna, de úgy, s hogy azért odamentek volna hallgatózni, mit mond –, mint ahogy az ember a kalitkába zárt vörösbegy és rigó hangját hallgatja a másik szobából. Nem tudtak ellenállni tüzes és lángoló szavainak, szenvedélyes ütemeinek. Az ember magával viszi este ágyába e versek emlékét, s vele alszik el. Szépeket álmodik. Igazi előde Szent Ágoston volt, igazi utóda Romain Rolland. Ő a vallásos forradalmár, az egyetlen igazi forradalmár.

97. Dickens

Valaki egyszer szembeállította Szophoklészt és Dickens-t, de nem mondta meg, hogy miért teszi. Valószínűleg azért tette, mert Szophoklész volt az, aki az életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens pedig mindent megbocsátott. Pedig volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is szenvedett a sötétségben, és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a legnehezebbel. Fejet hajt az elviselhetetlen előtt és mosolyog. A mosoly azt jelenti: nem adok fel semmit.

98. Swinburne

Olyan világ, amelyből Swinburne költészete hiányzana, olyan lenne, mint amelyben nem lenne virág, és nem lenne muzsika. Amihez nyúl, abból illat lesz, ütem, édes álmodozás, tánc, béke és harmónia. Van poetry – közönséges költészet; és van superpoetry – költészetfölötti költészet. Charles Algernon Swinburne a költészetfölötti költészet mestere. Mindegy, hogy az ember mit olvas belőle, mert érintése a fontos, a rózsaujjú varázsérintés, amelynek bűbájos mágiája nyomán mindenki egyszerre széppé válik.

99. Joyce

Joyce a könyvtárost nagy zavarból menti meg. Ahelyett, hogy a 20. századból ötven írót kellene fölvennie úgy, hogy abból a lényeg kimaradna, fölveheti egyedül Joyce-ot úgy, hogy abban a lényeg benne van. Igaz, hogy az Ulysses és a Finnegan egymástól úgy különbözik, mintha az utóbbit a nagyapa írta volna, az előbbit az unoka. De Joyce-ban, mint oly sok nagy íróban, három nemzedék találkozik. Ő már most úgy ír, mint ahogy a legnagyobbak majd száz év múlva fognak írni tudni.
Az Ulysses ma már könnyű olvasmány. Megértésében nehézség nincs. A Finnegan pedig olyan, mint az erős méreg. Ha valaki belőle sokat iszik, meghülyül, ha tíz cseppet, halálos melan-kóliából is meggyógyul. Éspedig percek alatt. Joyce egyébként az írás csodája – ő az írók Dé-moszthenésze. Démoszthenész dadogott és rángatózott, és mégis Athén legnagyobb szónokává tudta magát tenni. Joyce is ilyen dadogó volt. Nem tudott írni. De önfegyelemmel a század legnagyobb stilisztája lett. Mert lehetetlen, hogy valaki egészséges alapokról elindulva az írásnak ilyen mestere lehessen.

100. Powys

A legtöbb író és költő tulajdonképpen szólóhang-szeren játszik, még az olyan gazdag művész is, mint Dante vagy Shakespeare. Négy-ötszólamú művet alig ismerünk. John Cowper Powys művei-ben nagyzenekar játszik: ez a szédítő szimfonikus sokszólamúság az embert eleinte lehengereli, ké-sőbb felüdül tőle, végül életszükségletévé lesz. Akár a nagy regények közül a Wolf Solentet, vagy a még nagyobb Glastonbury Romance-t olvassák is, tanulmányai közül a Sensualityt, vagy az Art of Happiness-t, vagy a Pleas ures-t, zengő és morajló szóáradat hangzik. Powys a tengertől tanult meg írni. Az egész, a teljes, az összes-minden ember beszél belőle, minden tulajdonsága, tehetsége, test-része, képessége, hibája, bűne, minden szelleme, kísértete, őse, utóda, angyala, démona és ördöge.