Egy taoista mese
J. D. SALINGER 

Tizenöt éves voltam, Seymour tizenhét. Hajnali kettõ körül új szobatársunk sírására ébredtem. Tétlen mozdulatlanságban feküdtem, hallgattam a lármát néhány percig, amikor arra lettem figyelmes, vagy inkább megéreztem csak, hogy Seymour mocorogni kezd, a mellettem levõ ágyban. Akkoriban állandóan egy zseblámpát tartottunk a köztünk álló éjjeliszekrényen, de ha jól emlékszem, soha nem volt rá szükségünk. Seymour meggyújtotta a zseblámpát, és felkelt az ágyból. -- A kályhán van az üveg, anya azt mondta -- szóltam oda. -- Nemrégen etettem meg -- felelte Seymour. -- Nem az a baj. -- A könyvszekrényhez lépett a sötétben, és lassan végigvezette a lámpa fénykévéjét a könyvsorokon. Felültem az ágyamban. -- Mit csinálsz? -- kérdeztem. -- Arra gondoltam, felolvasnék neki valamit -- mondta Seymour, és leemelt egy könyvet. -- Az a gyerek még csak tízhónapos, az istenért. -- Tudom -- mondta Seymour. -- Füle azért van. Hallani hall. 

A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására: 

Mu herceg, Csin fejedelme, így szólt Po Lóhoz: „Te magad tisztességben megöregedtél. Tudsz-e ajánlani valakit a fiaid közül, akit helyetted elküldhetnék lovat vásárolni?” Po Lo így felelt: „A jó lovat meg lehet ismerni a tartásáról meg a külsejérõl. De az igazi táltos -- amelyik nem veri fel a port, s nyom se marad utána --, az olyan felismerhetetlen, olyan megfoghatatlan akár a levegõ. Az én fiaim tehetségébõl erre nem futja; van annyi eszük, hogy meg tudják különböztetni a jó lovat a rossztól, de nem ismerik fel az igazi táltost. Van azonban egy barátom, Csiu Fang-kao a neve, tüzelõvel és zöldséggel szokott házalni. Hát õ mindenképpen ért annyit a lovakhoz, mint jómagam. Kérlek, beszélj vele.” 

Mu herceg megfogadta a tanácsot, és megbízta a házalót, keressen neki egy jó paripát. Három hónap múlva megjött a házaló, hogy talált egyet. „Sa-csiuban bukkantam rá” -- tette hozzá. „S miféle az a ló?” -- kérdezte a herceg. „Hát egy pej kanca” -- hangzott a válasz. Ám amikor elküldtek valakit a lóért, kiderült, hogy egy hollófekete mén. A herceg igen megharagudott, és magához hívatta Po Lót. „A te barátod -- mondta neki --, akit megbíztam, hogy lovat vásároljon nekem, szépen elintézte a dolgot. Hiszen ez még azt sem tudja, hogy kanca-e vagy mén, s azt sem, hogy milyen színe van! Mit érthet az ilyen ember a lovakhoz?” Po Lo elégedetten sóhajtott fel: „Hát csakugyan idáig jutott volna? -- kiáltotta. Ó, hiszen akkor õ tízezerszer többet ér nálamnál. A nyomába sem léphetek. Kao csak a lelki dolgokra figyel. Miközben a lényegrõl meggyõzõdik, megfeledkezik a hétköznapi részletekrõl; a bensõ tulajdonságok érdeklik, s így szem elõl téveszti a külsõdlegeset. Amit látni akar, látja, és amit nem akar, azt nem látja. Csak azokra a dolgokra figyel, amelyekre figyelnie kell, és nem törõdik mindazzal, amivel nem is érdemes törõdni. Kao a lovak ügyében olyan bölcsen ítélt, hogy õ lovaknál különb ügyekben is bátran ítélkezhet.” 

Amikor a ló megérkezett, csakugyan táltosnak bizonyult. 


Forrás: J. D. Salinger: Magasabbra a tetõt, ácsok. Európa, 1986.